„Ahol ukrán árvák magyarrá válnak” – riportunk egy kárpátaljai gyermekotthonból

Hegyi Barnabás és Genda Noémi írása a Mandiner-hetilapban

Nincs aszfalt, csak sár a kárpátaljai Rát falu főutcáján. Ember sincs sehol. Azonban az egyik nagy udvarról gyerekek zsibongását halljuk. A hosszú telken egymással szemben családi házak állnak: ez a Szent Mihály Gyermekotthon, egy családtípusú árvagondozási intézmény. Az ukrán állam 2005 óta az ilyen jellegű gyermekotthonokat támogatja, itt a testvérek nevelőszülő párokhoz kerülhetnek. A Majnek Antal nyugalmazott munkácsi püspök által alapított intézmény küldetésében eddig öt család vállalt szerepet.

„A családokban minimum öt, maximum tíz gyermek nevelkedik. Általában olyan párok kerülnek ide, amelyeknek saját gyermekeik is vannak” – mondja Bíró Péter, aki feleségével együtt a gyermekotthon gondozásával és a közös programok szervezésével foglalkozik. A kilenc hónapostól a főiskolásig minden korosztályból vannak itt gyerekek. Az udvaron fociznak, motoroznak, vagy pedig a hintánál állva beszélgetnek egymással. Magyarul. Pedig mind ukránok.

Arra a kérdésre, hogy „mi leszel, ha nagy leszel?”, a legtöbb fiú azt feleli: focista. A lányok elmondásuk szerint fodrásznak vagy körmösnek készülnek. Ezek a témák érdeklik most őket. A legkisebb fiú, Janika és a nővére büszkén mesélik, hogy előző nap késő este értek haza Budapestről. Koncerten léptek fel, Janika hegedült, testvére énekelt. Szeretnek zenélni, több hangszeren is játszanak.

„A gyerekek 18 éves korukig lehetnek a gyermekotthonban, vagy addig, amíg nappali tagozaton tanulnak” – magyarázza Bíró Péter, miközben egy autó fordul be a kapun. A fekete kocsiból egy idős ember száll ki, tekintetén látszik, sok nehéz sorsot látott már. Azonban ahogy kiegyenesedik, egy életerős, derűs ember áll előttünk. A papi civil öltönyhöz egyáltalán nem illő sáros bakancs arról árulkodik, hogy Majnek Antal nemcsak a prédikálás, hanem a cselekvés embere is. „Ez a családtípusú rendszer sokkal sikeresebb és hatékonyabb. 

ahol ki tudja milyen nevelőkkel találkoznak” – mondja a nyugalmazott püspök. „És mind megállják a helyüket az életben. Dolgoznak, családjuk van, egyikük sem lett bűnöző” – teszi hozzá Bíró Péter azokról a fiatalokról, akik már kirepültek a gyermekotthonból.

A püspök arca kicsit elkomorul: látszik, hogy van valami, ami miatt mégsem annyira pozitív az összkép. Kifejti, hogy valóban így van, de sajnos az itt nevelkedett gyerekek közül egy sincs már Kárpátalján. „Mind Magyarországon, Szlovákiában, Lengyelországban és Németországban élnek.” És ez nem csak a háború hozadéka. A helyi iskolák, mint a munkácsi gimnáziumok vagy a beregszászi főiskola, a püspök megfogalmazása szerint Magyar­országnak képezik a fiatalokat, s nem Kárpátaljának.

„Én budapesti vagyok, de nem mennék el a helyükben. Még ha megértem is őket a jelenlegi helyzetben, akkor is azt mondom nekik, hogy ne hagyják el Kárpátalját” – hangsúlyozza. Elmondása szerint sok magyar már nem érzi magát otthon a térségben. Korábban is csökkent a magyar lakosság száma, de a háború óta jelentős a fogyás; és felborult az arány is, mert sok ukrán és orosz érkezett az ország más területeiről. „Üres házakat találunk, alig hallok magyar szót Ungváron. A kárpátaljai magyarok már idegennek érzik itt magukat” – fogalmaz Majnek Antal.

Így véli a Prodanyuk házaspár is, amely most költözik be a gyermekotthonba. László munkásnadrágban, egy széken állva fúrja fel a konyhabútort, úgy mesél arról, hogyan kerültek ide. Két gyermekük mellé öt árva testvért fogadnak be nemsokára. „Felkértek minket, hogy legyünk itt nevelőszülők, és sok gondolkodás után igent mondtunk, amiben az is közrejátszott, hogy már nem szívesen mentünk ki az utcára Ungváron az odaköltöző ukránok miatt. Féltünk” – mondja Prodanyuk Katalin. Tetszik neki, hogy itt több család él egy telken, így vannak tapasztaltabb szülők, akik majd segíthetnek nekik.

Ilyenek például Juhászék. Juhász Árpád és Szilvia 2007 óta nevelőszülők, saját gyermekeikkel együtt tíz fiatalt neveltek egyszerre. Ma már csak hárman vannak otthon, a többiek kirepültek. Árpád korábban bútorszállítással és sofőrködéssel foglalkozott, ami nem volt a legjövedelmezőbb munka; nem titok, hogy a gyerekek neveléséért kapott összeg is közre­játszott a döntésükben. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne szerető családban nőttek volna fel a gyerekeik. Amikor Szilvia arról mesél, mit csinálnak a felnőtt gyermekek, könnybe lábad a szeme, és hálát ad, hogy felnevelhette őket. „Remélem, hogy tudtunk segíteni nekik” – mondja, és erre már Árpádnak is le kell vennie a szemüvegét, hogy megtörölje a szemét. „Itt a gyerekek 95 százaléka kárpátaljai ukrán. Amikor ide­kerülnek, a legtöbben még jobban tudnak ukránul, de két-­három hónap alatt az udvaron megtanulják a magyar nyelvet. Mi is magyar identitásban neveljük őket, miután bekerülnek ide, magyarnak vallják magukat” – magyarázza Árpád.

Ez talán a Szent Mihály Gyermekotthon egyik legfontosabb küldetése: az ukrán gyökerű, de magyar nyelven és identitásban nevelkedő gyermekeknek kiutat jelent Kárpátalja gyakran kilátástalan közegéből, és a magyarság által is egy szebb élet felé tereli őket.

Nyitókép: Zentai Péter